valláskritika

Nem tartjuk nagy csodának, ha kigyógyulunk a náthából, vagy a Nagykörúton eljutunk a Király utcától az Oktogonig. Azt viszont igen, ha kigyógyulunk a rákból, tornádó pusztítása elől biztos menedékbe jutunk, stb. Vagyis minél többen pusztulnak bele valamilyen betegségbe, természeti csapásba, a megmenekülők számára annál nagyszerűbben működik az isteni gondviselés. Logikus, nem?

Mivel fogjuk tölteni a túlvilági örök életünket? Hárfa-és énekszóval az Úr dicsőségét zengjük mindörökké? Ez maga volna a pokol. Főleg az Úrnak.

Hábi-Szádi kűzdelmeinek könyvében Füst Milán eltöpreng azon, hogy végső soron a halálunk ad értelmet és tartalmat minden egyes életmegnyilvánulásunknak: a táplálék megszerzésén és a táplálkozáson kezdve az utódnemzésen és utódgondozáson át a kultúrateremésig, mindennek. Ezeket kísérik az érzelmeink és küzdelmeink, félelem, szeretet, harag, öröm és bánat. Csakis a múlandóságunk tudatában vagyunk képesek együttérezni, csak a múlandóban tudunk gyönyörködni, a múlandón megindulni. Ha lenne egy örökkévaló, tudatos lény, akinek nincs szüksége semmire a léte fenntartásához, és azt soha semmi nem veszélyeztetné, éppolyan közömbösen szemlélné az életet, mint maga a természet.

A természetben senki és semmi sem pótolhatatlan, ellenkezőleg, minden egyed helyén kettő, tíz, néhány generáción belül száz terem. Legyen az egy Michelangelo vagy egy levéltetű. Hihetetlenül bonyolult élőlények szolgálnak egymás táplálékául. Ham-ham, és vége. A fűnek, a gazellának, az oroszlánnak vége, de -"na látod, van másik!" Fajok tűnhetnek el, öt másik terem helyettük. Bioszférák bolygóstul - lesz ötven másik!

A világon semmi sem maradandó, sem egy atom, sem egy égitest. Mi végett lenne érdemes örökké életben tartani az emberek "lelkét", amikor annyi van belőlük, mint a nyű? Különben is, mit jelentene az az élet, pontosabban élet volna-e az? És a földi küzdelmei közepette folyamatosan alakuló, épülő és pusztuló lélek magára ismerne-e "odaát", minden kötöttségétől megszabadultan?

A hívő olyan egomán, aki szeretné az énjét lehorgonyozni az időben, ezért kitalálta az örökkévalóságot. Tartalmatlan elképzelés.

2009-ben a Vatikánban konferenciát tartottak az evolúció témakörében, s erre a kreacionista "szakembereket" meg sem hívták. II. János Pál után ismét megállapítást nyert, hogy az evolúció nem áll ellentétben a teremtéstörténettel. 

Ugyan magyarázza már el valaki, hogy az evolúció során hogyan fejlődik ki a halhatatlan lélek!

A zuhanó repülőben mindenki imádkozik, mondják kajánul a hívők, amivel azt kívánják bizonyítani, hogy a lelke mélyén mindenki hisz Istenben és a gondviselésben, de valójában csak azt bizonyítják, hogy a kétségbeesett ember elveszíti a racionális gondolkodásra való képességét, no meg azt, hogy mennyit ér az ima. Ha mindenki imádkozik, és gyakorlatilag senki sem menekül meg...

Sokan vannak a világon, akik az isteni gondviselést látják abban, hogy váratlanul egy életmentő korty vízhez, falat kenyérhez jutnak, és legyektől elgyötört legyengült testüket még egy kicsit fenntarthatják, míg mások, egészen más tájakon abban, hogy váratlanul nagy osztalékukból csodás utazásra indulhatnak jóltáplált családjukkal együtt. Isten szemmel láthatóan tiszteletben tartja az osztálykülönbségeket, mindenkin a maga szintjén segít. Komolyan így van. Mert viccnek kicsit durva lenne.

Ha valaki nem segít bajba jutott embertársán, etikai vétséget követ el. Ha életveszélyből volna módja kimenteni és nem teszi, jogi vétséget is elkövet. Eszünkbe sem jut az ilyen embert jónak nevezni.

Minden hívő, akinek megvan a mindennapi kenyere (kalácsa, kocsija), vagy felgyógyul betegségéből, az isteni gondviselésnek tulajdonítja. Ugyanakkor Isten mindenható. Volna módja mindenkin segíteni, de nyilvánvalóan nem teszi, az emberiség túlnyomó többségével nem teszi, a leggyötrelmesebb helyzetekből sem menti meg a földlakók sokaságát. Miért nevezzük hát Jóistennek? Miért tanítjuk a gyermekeinket a jóság fogalmának erre a torz alkalmazására?

A bűnbeesés bibliai története nem vet kedvező fényt Istenre. Mert jó, mondjuk, kezdő volt még a pedagógiában, és nem volt tisztában a tiltás figyelemfelkeltő hatásával, de mi végett állította az Édenkert kellős közepére a tilalmas fákat? Az ilyen eljárásokról próbálja lebeszélni Jézus négyezer évvel később (a nemzetségtáblák alapján számítva) a tőle tanult imában: "ne vígy minket a kísértésbe!"

Az idén jópár önkormányzat adta át az iskoláit az állam helyett az egyházaknak. Törvény született arról, hogy a kötelezően választható etika tantárgy alternatívája a hittan legyen. Lássuk hát a kereszténység legalapvetőbb tanításait, vajon tényleg fejlett erkölcsiséget képviselnek-e, hasznos-e a gyermekeinket beoltanunk velük? Vessük össze ezeket a tanításokat a fejlett demokráciák jogelveivel, mennyire kompatibilisek ezek egymással? (Az összevetésben fölöslegesnek tartom figyelembe venni a teológusok eszmefuttatásit, miután a közerkölcsöket nem ezek, hanem a szószékről vagy a rádióban hallgatott igehirdetések, az imakönyvek és énekeskönyvek szövegei - különös tekintettel az egyházi gyermekénekekre - alakítják.)

A kereszténység alaptanításait a Wikipedia két szócikke nyomán a következőképpen foglalom össze: Az első emberpár elfordult Istentől, bűnbe esett, utódai már bűnben születnek, a bűnösség állapotában, a bűnre való hajlammal. A bűnből saját erejéből nem tud szabadulni, de Isten Krisztus képében emberré lett és kereszthalált halt, hogy áldozatával megváltsa az őt elfogadókat. Noha a bűn következményeképpen az ember halandó, halála után Isten feltámasztja, a végítélet napján mérlegre teszi, ekkor dől el halhatatlan lelkének a további sorsa.

Az első emberpár szófogadatlansága halálos bűnnek bizonyult. Önmagában véve az engedetlenség csak a diktatúrákban számít halálos bűnnek. Tehetnénk itt egy kitérőt a sokat hangoztatott szabad akarat irányába is. „Szabad országban szabad emberek azt teszik, amit szabad.” Ismerjük. A szabad akarat fogalma arra szolgál, hogy mindenért az embert tegye felelőssé.

Bármilyen szimbolikusan fogjuk is fel a bűnbeesés történetét, az emberiség az első emberpár engedetlenségéért bűnhődik. A fejlett demokráciák jogelvei nem ismerik el, illetve elutasítják a kollektív bűnösség fogalmát. Nemhogy az emberiség egészére, de még egy nemzetre, embercsoportra nézve sem alkalmazható. A bűn és a felelősségre vonás mindig egyedi és egyéni.

A bűn nem örökölhető. A fiak nem öröklik az apák bűneit, az unokák meg mégannyira sem. Az ártatlanság vélelme alapvető jogelv. Nem eredendően bűnös, hanem eredendően ártatlan minden ember! Ártatlan, amíg be nem bizonyosodik a konkrét vétsége. És ekkor sem válik totálisan és megkülönböztetetten bűnössé. Az egyház szemében nem így van. Senki sem mentes a bűntől. "Senki sem jó, csak Isten". Ezért nevezik bűnnek kisgyerekkortól a hazudozást, az engedetlenséget, a malackodást stb., a még hiányos szocializáltság természetes velejáróit. A polgári normák hatására a helyzet sokat javult, hiszen volt idő, amikor gyakorlatilag minden életmegnyilvánulás bűnnek számított. Ma már csak minden második számít annak. Az egyház továbbra is bűntudatra nevel, hiszen ebből él. A Hétköznapi mennyország című svéd filmben a lelkészfeleség nevezi ócska trükknek az egyház részéről, ahogy a bűntudatkeltéssel és a feloldozással operál és köti magához a lelkeket.

A polgári törvények a bűnöket pontosan definiálják, kategorizálják. Ha valaki nem vét a törvények ellen, azt nem büntetik. Az egyházaknál ilyesminek nyoma sincs. Bármi válhat bűnné, ami pedig a világi életben akár erénynek minősül. Hittanórán tanulják a gyermekek, hogy nincs kis bűn és nagy bűn. Mert minden bűn elválaszt Istentől (aki csepp nagyvonalúságot sem mutat ebben a tekintetben). Tapasztalatból mondhatom, hogy a gyermek megtanulja megvetni önmagát, átéli azt, hogy saját erejéből mindig elbukik, és mindig érzi magán Isten rosszalló tekintetét. Nem is marad más választása, mint elfogadni Krisztus áldozatát, ha nem akar elkárhozni. De nem is csak a kárhozatról van szó. Ki ne szeretné tisztának és jónak érezni magát? Érezhetnéd magad eleve annak, ha a szüleid, nevelőid így tekintenének rád. Ha nem lennének túlragozva a vétségeid, viszont gyönyörködnének a szép megnyilvánulásaidban. De ha már ez másként alakult, akkor csak Krisztusban bízhatsz. Az ő vére mos téged olyan fehérré, mint a hó (hogy ez a kép mennyire zavart mindig!).

A kereszténység a jót és a rosszat mereven szétválasztja azzal, hogy megszemélyesíti őket (Isten, Sátán). De az életben ez a szétválasztás képtelenség. Keservesen rossz dolgoknak lehetnek áldásos következményei, a pokolba vezető út meg, mint tudjuk, jó szándékkal van kikövezve. A jólétet teremtő gazdasági növekedés tönkreteszi az utódaink életlehetőségeit. Hogy mi a jó és mi a rossz, még utólag sem teljesen világos.

És mi a helyzet az abszolút jóval? A jót megtestesítő Jóval? Senki sem jó, csak az Isten? Feltéve (de meg nem engedve), hogy Isten alá van vetve a mi változó és egoisztikus értékítéletünknek jóról és rosszról, nem képzelhetjük őt csak jónak, hiszen ő mint Teljesség, feltétlenül magába foglalja az összes tulajdonságot, mindent és mindennek az ellentétét. Megbocsátó és bosszúálló, nagyszerű és kicsinyes, gondoskodó és kegyetlen stb. Minderre bőven találunk példákat az Ószövetségben. Jóistennek nevezni inkább csak szómágia, amivel befolyásolni, lekenyerezni szeretnénk. Ráadásul az abszolút jó teljesen értelmezhetetlen. A faj vagy egy ökoszisztéma érdekei gyakran egyedek tömegének tragédiáján keresztül jutnak érvényre. A betegségek és a balesetek is ilyenek, de eleve ilyen minden tápláléklánc működése. ("Tigris, tigris... amikor befejezett, Mosolygott rád a mestered? Te voltál, amire várt? Aki a Bárányt, az csinált?") Ami innen nézve jó, az amonnan nézve rossz. A kiránduló hálát ad a napsütésért, a földműves ugyanakkor egy kiadós esőért volna hálás. Ha a természetről nem mondhatjuk, hogy jó vagy rossz, akkor a Teremtőről sem mondhatunk ilyeneket. Az egymást kizáró feltételeknek még Ő sem tud egyszerre megfelelni. Nagyszerű, de nem jó. Lenyűgöző, de nem ad biztonságot. Ha pedig Ő nem jó, akkor hogyan várhatja ezt tőlünk?

A természet és teremtője amorális. A tízparancsolat emberi találmány.

Ha semmi sem lehet Istenen, a Teljességen kívül, akkor a Sátán is az ő része, mondjuk az árnyékszemélyisége. Mik ennek az erkölcsi következményei? Hogy kénytelenek vagyunk állandóan hazudni. Megvesztegető módon jónak nevezni a rosszat, a jónak a rosszal való szerves kapcsolatát letagadni, a Rosszat kivenni az istenképből, Istennel szembefordítani, rajta kívül helyezni. Csakhogy a pokol a Biblia szerint sem a Sátán találmánya, hiszen majdan ő maga is oda vettetik. Miféle Jóisten az, aki egy "örökké tartó Auschwitzot" (A. Koestler) kitalál és működtet? Ma, amikor már a halálbüntetés is egyre több országban tilos, a kínzás pedig még inkább (még az állatok kínzását is törvény tiltja), az egyház egy kissé szemérmesebbé vált ebben a vonatkozásban. Nem divat már szószékről idézni Jézusnak azokat a szavait, amelyek szerint ott, az "olthatatlan tűzben" „lesz sírás és fogcsikorgatás". De tudomásom szerint egyetlen felekezet sem határolta el magát hivatalosan ettől a tanítástól, amit minimum embertelennek kell neveznünk tekintve, hogy az ember ezen régen túllépett. Nem folynak már nyilvános kivégzések, nem égetnek senkit lassú parázson, és ezt sosem tették (persze csak mert nem tehették) az örökkévalóságig nyújtva. Mivel pedig a polgári jogban létezik kis bűn és nagy bűn, az arányos büntetés elve általános érvényű. Milyen bűnnel arányos az örökké tartó kínszenvedés?

Katolikus kolléganőm szerette mondogatni Gyurcsány Ferencről, hogy nem szeretnék az utolsó ítéletkor a helyében lenni! Bízom benne, hogy még a keresztények közül is egyre kevesebbek igazságérzetének felel meg a túlvilági örökös szenvedés. Senki sem képzelheti komolyan, hogy létezik bármely két ember között akkora különbség, ami megfelel a Menny és a Pokol közötti különbségnek. Sokak számára a hitben rejlik a magyarázat. De a hit egyáltalán nem érdem. Mindenki hisz, nem is tud mást tenni. A legtöbb háborúság éppen a hitek különbözőségéből származik. És minden hitnek vannak mártírjai. Tehát a hívők közül is azok üdvözülnek, akik jó lóra tesznek? De ez vajon az ő érdemük? Hiszen egy tökéletesen kontrollálhatatlan jelenségről van szó. Sokan úgy gondolják, hogy nem a hit, nem a cselekedet, csakis Isten kegyelme üdvözít. Magyarul az isteni önkény dönti el, ki megy jobbra, ki balra. Ez, mondjuk, teljesen megfelel Jahve jellemének.

Arról lenne szó, hogy az egyház ókori nomád birkapásztorok istenképét próbálja életben tartani? A helyzet ennél sokkal rosszabb. A kereszténység a szentháromságtannal határozott - bár letagadott - visszalépés a politeizmusba. Elképzelhető persze egy hasadt lelkű Isten, akinek egyik lélekrésze a Föld színpadán feláldozza magát azért, hogy a másikat kiengesztelje, miközben a harmadik a nézőközönséget toborozza. Nem túl fennkölt elképzelés. Hogy nem erről van szó, azt mutatja az egész mennyei hierarchia, az Atya, a Fiú, a Szentlélek, az Istenanya, a szentek mint kisistenek, akikhez mind külön imádkozni lehet, csodákat tesznek, védelmet adnak a maguk területein. És ott van még a szent és csodatévő tárgyak, a szobrok és ereklyék kultusza, a legklasszikusabb mágia és bálványimádás, amelyekkel az anyagi valóság közvetlenül befolyásolható. Éppen ez a katolicizmus népszerűségének kulcsa, hogy minden mágikus és vallásos hiedelmet magába foglal a legprimitívebbtől a legelvontabbig. A protestantizmus mindebből csak a Szentháromságtant tartotta meg. Ezzel alaposan megritkította a keresztény Olümposz lakóit, de még mindig hárman illetve négyen maradtak.

C. G. Jung leírja, mennyire várta, hogy lelkész édesapja, amikor a konfirmációra felkészítette, elmagyarázza neki a szentháromság mibenlétét. Amikor azonban az anyagban odáig értek, a gyermek Jung óriási csalódására az apa azt mondta, ezt ugorjuk át, mert sohasem értettem. Becsületes megnyilatkozás egy olyan ember részéről, aki nem tudja beismerni, hogy a tanítás hamis, a szavaknak nincs valós tartalmuk, pontosabban a többistenhit elfedésére szolgálnak. Csak a többistenhit teszi valamelyest érthetővé a megváltást, különben hogyan fest, hogy valaki megtestesül és elszenvedi a kereszthalált, hogy önmagát kiengesztelje? A megváltás tekintetében különben is súlyos visszaesésnek vagyunk tanúi, regressziónak az ókorba, amikor ember vagy állat feláldozásával az istenek kegyét el lehetett nyerni, a bűnöket el lehetett törölni.

Az áldozat kifejezésnek persze ma is van értelme. Szülőként készséggel lemondok számomra értékes és kedves dolgokról azért, hogy a gyermekemnek jobb sora legyen. A barátaimért is, ismeretlenekért is hozok áldozatokat. Csak éppen büntetőjogi értelme nincs már ennek a szónak. Sőt, ha átvállalom mások bűnét, törvényszegést követek el a hatóság félrevezetésével. A büntetést sem vállalhatom senki helyett. És nem is tartanánk helyesnek, már átalakult a gondolkodásunk ebben a vonatkozásban. Még (az értelmesebb) szülők sem vállalnák magukra a büntetést a gyermekeik helyett, mert a tetteikért felelősséget vállaló, a lehetséges következményeket előre felmérő, egyenes gerincű felnőtteket szeretnének belőlük nevelni. A Rocco és fivéreiben jól láthatjuk, milyen pusztításhoz vezet az ezzel ellentétes magatartás. Egyedül bűnszövetkezetekben szokásszerű elvinni a balhét mások helyett érdekből vagy kényszerből. És ha ma valaki halálra adná a saját gyermekét másokért vagy mások helyett, nyomban a börtönben vagy diliházban kötne ki.

Meglehet, hogy ebből a gondolatmenetből hiányzik minden fogékonyság a misztériumok iránt. Pedig el kell ismerni, hogy a vallások archetipikus képeket őriznek és csiszolgatnak, ezért annyira mély a hatásuk. Csakhogy ma sok ősi késztetésünket kéne kontroll alá vonnunk ahhoz, hogy megszabaduljunk legátkosabb beidegződéseinktől. Különben nyilvánvalóan a vesztünkbe rohanunk. Dobjuk hát el a kőbaltát és próbáljunk legalább az utódainkban kicsíráztatni egy új, a korunk kihívásainak megfelelő moralitást! Ebben a személyes megváltásra koncentráló kereszténység nem fog segíteni.

Még ötszáz évvel ezelőtt az egyház tűzzel-vassal védte a geocentrikus világképet. Aztán rájött, hogy semmiféle csillagászati felfedezés nem veszélyezteti az egocentrikus világképet. Készséggel hisszük, hogy Isten, mindenek teremtője és ura éppen ebben a közepes méretű galaxisban lévő, periférikus helyzetű kis naprendszer egyik bolygójára testesült emberré, hogy engem, e számomra oly hallatlanul fontos és értékes csodalényt a bűneimtől és az ennek következményeként fenyegető kárhozattól megmentsen.

De nem csupán az üdvösségemre van gondja. Mindig megment engem a legrosszabbtól - vagy ha nem, már úgysem tudok szemrehányást tenni. A gondviselés mindaddig jól működik, amíg a válogatott borzalmak másokat sújtanak. Példa rá a kolléganőm, aki, amikor a kutyája elveszett, majd három nap múlva ráakadt egy kutyamenhelyen és nagy örömmel hazavitte, diadalmasan kijelentette: látod, ez a gondviselés! Azt feleltem, igazad lehet. Ugyanezekben a napokban Japánban földrengés és szökőár pusztított, házak, hidak, vonatok, hajók és autók semmisültek meg, a halálos áldozatok száma több ezer, a sebesülteké félmillió, háromszáz ezret evakuálni kellett, szükségszállásokon húzzák meg magukat. Az utórengések is igen jelentősek voltak, további károk keletkeznek a mai napig, egy atomerőmű súlyosan megsérült Elemzők szerint az egész japán gazdaság visszaesik, a szigetország minden lakója megszenvedi a katasztrófát. De, hála a gondviselésnek, a kutyád meglett. Ismered azt a falfirkát, hogy "nekem nagyon vigyáznom kell magamra, mert belőlem csak egy van, a többiek sokan vannak, ők pótolhatók"?

Voltaire a lisszaboni földrengés után elveszítette a gondviselésbe vetett hitét, pedig személyes oka maradt volna rá: az inkvizíciót megúszta.

Hogy Isten csak véráldozat árán képes megbocsátani az embernek, az ő dolga. De közben tőlünk azt várja, hogy feltétel nélkül bocsássunk meg az ellenünk vétkezőknek. A feltétel nélküli megbocsátás követelménye oda vezet, hogy még az áldozat érez lelkiismeretfurdalást! Amiatt, hogy a megbocsátás nehezen megy neki. Érzéseink elfojtásához vezet. Nem szembesít, nem mutat tükröt, bagatellizál. Őszintétlen. Ezzel szemben én majd akkor bocsátok meg neked, ha magadba szálltál, belátásra jutottál, kiengeszteltél, jóvátételt ajánlottál. Különben nem tennék jót egyikünknek sem. A lelkiismeretfurdalásod nem kell. Rendezd velem a dolgot. A feltétel nélküli megbocsátás követelménye nem hagyja (hagyta) kialakulni az engesztelés és jóvátétel kultúráját. (Mint ahogyan a szexualitás bűntudattal való megterhelése akadályozta évszázadokon keresztül az erotika kultúrájának kialakulását.) Antiszociális dolog a közös ügyeket magamba fordulva feldolgozni. Az meg végképp gerinctelen dolog, ha azért bocsátok meg az ellenem vétkezőknek, hogy Isten is megbocsásson nekem. Az ilyeneket hívja Eckhart mester kereskedőknek.

Az 1917-es Mexikói Alkotmány megtiltotta az egyházaknak alapfokú iskolák létesítését. Én ezt követendőnek gondolom. Az egyházak életszemlélete, alaptanításai életidegenek, sok vonatkozásban lelkileg károsak, különösen a védtelen életszakaszokban. A keresztény istenkép nem csak elavult, hanem istentelen (az örökkévalóságon és a korlátlan hatalmon kívül nem mutat isteni vonásokat) és embertelen (a mai társadalmi normákat alulteljesíti). Ennek megvannak és mindig is megvoltak a gyakorlati következményei. Ha valaki az egyházak történetéből vagy akár jelenéből akarná rekonstruálni az őket mozgató eszméket, sohasem jutna el a szeretet vallásához. C. G. Jung a Válasz Jób könyvére című könyvében arra a megállapításra jut, hogy Isten azért testesült meg Jézusban, mert erkölcsileg alulmaradt a teremtményével, Jóbbal szemben, és tanulni jött közénk. Ha csak az eddig említett jogelvekben megfogalmazódó normákra gondolok, úgy találom, ismét lenne mit tanulnia.

Valójában persze nem Istennek van tanulnivalója, hanem nekünk. Mindannyian felelősek vagyunk az istenképünkért, és az jellemző is ránk. Manapság igen sokan vonják le ennek a helyzetnek a konklúzióit. Az egyházak térvesztése jól látható az üres padsorokon. Csakhogy akik bent ülnek, azok is többnyire már a „maguk módján” hisznek, alig mondhatók kereszténynek. Hitükbe belekeveredtek a keleti vallások tanai, reinkarnáció és ezotéria, mindenféle miszticizmus. Sokan vetik el teljes tudatossággal a poklot és purgatóriumot kiagyaló, emberáldozatot követelő barbár istenséget, helyette „Krisztus haverral” cimborálnak és fülig érő szájjal, táncolva énekelnek. Vagy csak ülnek a padban, mert a templomok és a szertartások atmoszférájára van szükségük ahhoz, hogy misztikus meditációba tudjanak merülni, és hogy közben mit gondolnak és hogyan gondolkodnak, azt a szószékről rájuk tekintő pap sohasem fogja megtudni.

Roppant érdekes, hogy sokan, akik mit sem tudnak a kereszténységről, büszkén vallják a „keresztény nemzethez” tartozónak magukat. Jól esik Máriára, mint a Magyarok Nagyasszonyára gondolniuk, bármit is jelentsen ez, ugyanakkor a Pilisben lévő szívcsakrájára a Földnek, a magyarokra mint az Örök Kereszténység képviselőire, Jézusra mint pártus-magyar hercegre stb. Nyilvánvaló, hogy itt nem a kereszténységről van szó (ami ilyen módon alaposan el is torzul), hanem csak a nemzeti presztízs mindenáron való növeléséről. Az meg, hogy a kormányok igyekeznek maguknak megnyerni a keresztény-szimpatizánsok szavazatait, és ezért akár az állam és az egyház szétválasztásának nemzetközileg elfogadott követelményét is felületesen teljesítik, a szokott rövid távú politizálás velejárója. Mi keresnivalója van a hittannak az állami iskolákban? Mert - nagyon helyesen - bibliaismeretet úgyis tanulnak az elemi és középiskolai tanulók az irodalom órákon, egyháztörténetet a történelem órákon, a többi meg nem gyerekeknek való. A feleségem mesélte, hogy az iskolájukban a hitoktató a következőképpen búcsúzik a gyerekektől, miközben egyenként keresztet vet rájuk: „távozzon belőled a Sátán!”

Nem csodálom, ha abban amit leírtam, egyetlen keresztény ember sem ismer rá a saját vallására. Mert onnantól, hogy elfogadtam magam bűnösnek és kárhozatra méltónak, az egyház már nyújtja is a felemelő élményeket, az üdvözülés reményét, sőt bizonyosságát, a megváltottság, a megigazulás, a választottak közösségéhez tartozás élményét. A közösségi élmény pedig, mint Simone Weil írja, rendkívül könnyen összetéveszthető az Istennel való találkozás élményével.

A fenti írást egy másik blogomról hoztam át. A kommenteket is hozzáteszem:

Egyik nővérem ezt írta:

Aki hisz a családunkban, az rendíthetetlenül hisz, és annak ez a hit segíti az életét, megadja a békéjét. És mindenki, aki békében él önmagával (ezáltal a többi emberrel is), jó hatással van a környezetére - mindegy, miáltal működik jól az élete. Engem ezen a vonalon a hívő testvéreim és a szülők révén pont ezért értek mély sérelmek, mert kimondva/kimondatlanul a hitre nem jutott embert kissé csökevényesnek éreztették, nem teljes értékűnek és ez nem csak sajnálat volt, hanem kissé kirekesztő bírálat. Ma már nem nagyon hallok ilyen megnyilvánulásokat, de bennem maradt az érzés. Inkább csodálom, hogyan tudtak változtatni a hitbéli nézeteiken a szüleink és néhány testvérünk... s miután nekem sajnos nincs igazán pozitív, saját hitélményem ezért nehezen tudok túllépni azon, amit annak idején nekem tanítottak. (Igen, árthat is a hitoktatás, sok alkalmatlan ember végzi...) Nekem sokkal nagyobb kérdés ez ügyben, hogy hogy lehet egészséges, magabiztos felnőtt személyiséget nevelni, aki képes lesz egyszer a saját nézetét, meggyőződését saját életét biztonságosan vezérlő fonalát jól kialakítani? Nekem életem során ez volt a legnehezebb, legtovább tartó folyamat (aminek nincs vége), annyira egyoldalú volt a formálás és számomra annyira nem vonzó. Akinek kamaszként nincsenek jó példaképei, nem találkozik pozitívan ható, erős egyéniségekkel, annak nagyon nehéz dolga van e téren. Az a bizonyos jó társaság, megfelelő szellemi partnerek, jó perspektívákat nyújtó olvasmányok - talán ezek jó megszervezése a háttérből, semmiképp nem egyoldalúan? Ez lehet a segítség a szülők részéről? Mivel erre így egyetlen szülő sem képes, minden gyermekének, minden, változó körülmény és időbeli adottság figyelembevételével - valaki csak gondoskodik erről, és mindenkinek más lehetőséget ad.

Na de nem akartam én semmivel és senkivel vitatkozni, talán még beszélgetni sem ezekről a dolgokról. (Ez is a múlt következménye sajnos, nekem erről hallgatni könnyebb, mint beszélni. Mármint másokat hallgatni.)

Reba

2013-04-08 18:59

kurdipeter

2013-04-08 20:49

Jó és összetett írás, nem is vállalkoznék átfogó diskurzust folytatni vele, de egy-két dolog azért eszembe jutott…

Isten felelőssége (pl. az eredendő bűnnel, vagy a pokollal kapcsolatban) ősrégi problematika – bennem teljesen váratlan módon az Éden sárkányai rakta helyre Sagantól. Ugye ő azt írja ott, hogy az Édenkert az állati múltunkat szimbolizálja, azt az időt, amikor mindig találtunk elég eledelt, annyit szexeltünk, amennyit akartunk (semmi fügefalevél), cserébe viszont nem volt még emberi értelmünk (nem ettük meg a jó és rossz tudásának gyümölcsét). Innen nézve a teremtéstörténet lényegében annyit állít, hogy az értelem kifejlődése nem volt egy olyan egyértelműen pozitív fejlemény, ahogy a felvilágosodás szokta ábrázolni. A “jó és a rossz tudása” (bináris jellegű gondolkodás) miatt ugyanis a saját tetteinket is egyfolytában megkérdőjelezzük (ego, szuperego, id, satöbbi…), vagyis tkp. nem az a helyzet, hogy “a gondolkodás büntetése az eredendő bűn”, inkább az, hogy “a gondolkodás eredendő büntetése a bűn fogalmának önkéntelen használata”... És ez önmagában egyáltalán nem a vallások terméke, azok csak rámutatnak egy maguknál is ősibb jelenségre. Mondok egy példát. Úgy tudom, ha egy karámnyi marhát magára hagynak, és azok elkezdenek éhen pusztulni, az életben maradtak növényevő létükre is elkezdenek eszegetni a társaik holttestéből, hogy életben maradjanak. Ha ugyanez emberekkel történne, az egy konkrét horrorsztori lenne, és a túlélőknek (a bűntudat miatt) komoly poszttraumás stresszel kellene megküzdeniük, de a marháknak nincsenek ilyen gondjaik, visszaállnak a fűevésre és soha eszükbe se jut, ami korábban történt. Foghatjuk Isten kegyetlenségére, hogy mi nem “ússzuk meg” olyan könnyű lelkiismerettel a tetteinket, mint az állatok? Hiszen vannak olyan emberek, akik megússzák, őket nevezzük pszichopatáknak, és azt tartjuk róluk, nem emberek, hanem szörnyek…

Ha a Bibliát (illetve szinte bármelyik vallást) szó szerint értelmezzük, úgy, ahogy bennük áll, hogy Isten ítél minket erre vagy arra, például eredendő kárhozatra, akkor egy rakás mindennek tényleg semmi értelme nincsen. De ha úgy nézzük, hogy objektíve bennünk van ez meg az (pl. a bűntudat, vagy a haláltudat), pusztán az emberi természetünk részeként, és a vallás segít elboldogulni vele, akkor bizony nagyon is hasznos tud lenni a vallásosság… A minap olvastam valamit egy borderline-os pasastól, aki azt mondta, neki a gyógyuláshoz a “ne ítélj, hogy ne ítéltess” volt kulcsfontosságú. Mert ha nem ítélkezik, akkor nem gondol rosszat senkiről, ha pedig nem gondol rosszat, nem lesz “ideges” (értsd: nem lesznek kontrollálhatatlan dührohamai). És igen, tudom, hogy gyakran pont az egyházakban gyűlnek össze a leghangosabb ítélkezők, tudom, hogy a vallás a gyakorlatban borzasztó tud lenni… de fenntartom, hogy az elmélettel semmi baj nincs, és sokszor nagyszerű gyakorlati eredmények származnak belőle.