Mivel fogjuk tölteni a túlvilági örök életünket? Hárfa-és énekszóval az Úr dicsőségét zengjük mindörökké? Ez maga volna a pokol. Főleg az Úrnak.
Hábi-Szádi kűzdelmeinek könyvében Füst Milán eltöpreng azon, hogy végső soron a halálunk ad értelmet és tartalmat minden egyes életmegnyilvánulásunknak: a táplálék megszerzésén és a táplálkozáson kezdve az utódnemzésen és utódgondozáson át a kultúrateremésig, mindennek. Ezeket kísérik az érzelmeink és küzdelmeink, félelem, szeretet, harag, öröm és bánat. Csakis a múlandóságunk tudatában vagyunk képesek együttérezni, csak a múlandóban tudunk gyönyörködni, a múlandón megindulni. Ha lenne egy örökkévaló, tudatos lény, akinek nincs szüksége semmire a léte fenntartásához, és azt soha semmi nem veszélyeztetné, éppolyan közömbösen szemlélné az életet, mint maga a természet.
A természetben senki és semmi sem pótolhatatlan, ellenkezőleg, minden egyed helyén kettő, tíz, néhány generáción belül száz terem. Legyen az egy Michelangelo vagy egy levéltetű. Hihetetlenül bonyolult élőlények szolgálnak egymás táplálékául. Ham-ham, és vége. A fűnek, a gazellának, az oroszlánnak vége, de -"na látod, van másik!" Fajok tűnhetnek el, öt másik terem helyettük. Bioszférák bolygóstul - lesz ötven másik!
A világon semmi sem maradandó, sem egy atom, sem egy égitest. Mi végett lenne érdemes örökké életben tartani az emberek "lelkét", amikor annyi van belőlük, mint a nyű? Különben is, mit jelentene az az élet, pontosabban élet volna-e az? És a földi küzdelmei közepette folyamatosan alakuló, épülő és pusztuló lélek magára ismerne-e "odaát", minden kötöttségétől megszabadultan?
A hívő olyan egomán, aki szeretné az énjét lehorgonyozni az időben, ezért kitalálta az örökkévalóságot. Tartalmatlan elképzelés.
